Fifth Chapter ~ Anne..

Drága olvasók!

El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire, de mennyire örülök! Egy részt azért, mert az előző részhez érkezett kommenteknek a száma lett a legtöbb, amin meg is lepődtem, mert be kell valljam, nekem nem annyira nyerte el a tetszésemet az előző rész. A másik pedig az, hogy mivel Július elsején megszűnik a Google Reader, ezért ha követitek a blogom, a friss bejegyzéseket nem fogod látni, s emellett még a rendszeres feliratkozók is eltűnnek. Mint mindenre, erre is találtak megoldást; Bloglovin'. Ma nézegettem a honlapok között, és oda is felnéztem. Csak ámultam! Nem gondoltam volna, hogy ott is megkövettek 7-en, aminek Én nagyon örülök. Ez a rész nem lett valami hosszú, de nem nagyon volt időm, mert holnap megyünk osztály kirándulásra, és igazából mostanában nincs is sok kedvem - ihletem. Hogy telt a hétvégétek?:) Milyen lesz a bizonyítványotok? :) Kérlek, csatlakozzatok a blog Facebook csoportjához! ITT van a link! Nem is csacsogok tovább, jöjjön a rész! Jó olvasást! Yasmine Summer.

                                                                         Later, Babies! 

  

-------------------------------------------------------------------------

                                                       

 

  CARRIE  

- Carrie, sajnálom, de nem bírom tovább - szólt bele majd hallottam, hogy elkezdett sírni - nagyon szépen köszönöm, hogy megpróbáltál segíteni, de nem tudsz. Köszönöm, hogy itt voltál nekem, akármilyen bajom volt, mellettem voltál a bántottak, s elterelted a figyelmem. Köszönöm mindezt Neked, nem nem bírom. Én itt végeztem - s itt csak már az hallatszott, ahogyan sír és leteszi. A telefon kiesett a kezemből, s földre rogytam a könnyeimmel. Könnyeimet letörölve fogtam magam, s futásba kezdtem, hogy elérjem Annet.

Meg kell állítanom! Ő nem végezheti így! Nem...

Nem volt sok időm, siettem amennyire csak tudtam. A biciklimet csak úgy hajtottam, szerettem volna már ott lenni, megállítani, de ez a fránya domb mindenben megakadályoz. Nem érdekelt, inkább futok, gondoltam majd lepattantam a bicikliről, ami elég érdekesen ért földet. Nem törődve vele, szaladtam tovább, s majd amikor már megláttam a fehér házat, felsóhajtva futottam tovább.

- Anne! - köszönés nélkül szaladtam fel az emeletre, majd a ahhoz a szobához, mi tele volt csillám porral, képekkel különböző bandákról ( Coldplay, The Wanted, Maroon5 ) és énekesekkel. Amint megfogtam a hideg kilincset, benyitottam a rózsaszín szobába, ami szintén tele volt poszterekkel, az ágyán egy - egy plüss mackó foglalt helyet, s pár párna. Az ablak nyitva volt, a szőnyegen pedig magazinok, amikből ki lettek vágva a modellek. A francba! Nem hiszem el, megfogadtuk egymásnak, hogy nem nézünk ilyeneket, hogy ne szomorítsanak el. Keresve néztem körül a szobában, majd megakadt a szemem egy hófehér ajtón, ami résnyire volt nyitva. Kíváncsian fogtam meg az ajtó kilincsét, s benyitottam. Elém tárult Anne külön fürdője, s a földön pengék hevertek. Nem hiszem el! Nem láttam sehol sem Annet, míg nem belenéztem a fürdő kádba. Ott feküdt...Holtan. Nem érdekelt, hogy vizes leszek vagy valami, csak megpróbáltam Annet kivenni a vízből, ami mellesleg jég hideg volt.

- Anne, nem hagyhatsz itt - könnyeim patakokban folytak, egyszerűen nem bírtam, s nem s akartam magam vissza fogni. Most nem.Végig simítottam az arcán a kezem, s a memóriámban egy dalszöveg után kutattam.

- I'm a Warrior, and you can never hurt me again - énekeltem a könnyeimmel küszködve. Anne kedvenc dala ez volt, egy csodálatos Demi Lovato mű. Nem tudtam mit tenni abban a pillanatban, legszívesebben ordítoznék, sírnék.

- An, drágám - hallottam a kiabálást a földszintről - hol vagy kincsem? - pár pillanat múlva már kopogtattak a hálószoba ajtón, amin An anyukája jelent meg. A bőgés kerülgetett engem is, s Mandy majdnem el is ájult.

Nem tudtuk mit tenni, Anne öngyilkos lett, mind a ketten csak sírtunk. Ez volt a legjobb ötlet a jelen pillanatban. Könnyeim patakokban folytak, egyszerűen összetörtem. Miért kell mindenkinek elmennie, akivel jóban vagyok? Miért kell csalódást okoznom mindenkinek? Miért? Miért nem lehet egyszer egy legjobb barátnőm, aki nem költözik el, vagy nem éri semmilyen baleset. Egy szerencsétlen idióta vagyok. Nem érdemlem meg, hogy egy barátom is legyen, nem érdemlem meg, hogy ilyen nagyszerű szüleim legyenek. Nem érdemlem meg, hogy egyszer is egy olyan nagyszerű barátnőm legyen, mint Anne.

De akkor miért Annenak kellet elmennie? Miért nem mehettem Én? Sokkal jobb lenne minden. Én nem vagyok ide való, Ő pedig nagyon is. Egy gyönyörű szép, vékony, okos, aranyos lány, kicsit félénk, de egyáltalán nem flegma, mint a mai tini lányok többsége.

Pár óra múlva, már otthon a konyhában ülve gondolkozom. Miért kellet elmennie? Miért kellet öngyilkosnak lennie? A sok barom állat miatt, akik tönkre teszik a mindennapjaidat, megkeserítik az életedet, s miért? Hogy lássanak összetörve. De ezt nem szabad Nekik hagyni, nem győzhetnek!

Nem volt étvágyam a vacsorához, s semmi kedvem nem volt még felszedni kilókat, úgyis az egeket üti a súlyom. Az emeletre igyekeztem, egyenesen az üresen álló, kopott fehér, már - már szürke ajtóhoz. Lefogva a kilincset nyitottam be az üres, fehér színű, vendég szobánkba. Évek óta nem volt vendégünk, így ennek a szobának sem vesszük hasznát, ezért mindig ide járok, ha szomorú vagyok.

Egyszerűen nem bírtam tovább, ismét rám tört a sírás, ezért az ajkaimra tettem a kezem, majd neki dőlve az ajtónak csúsztam le végig rajta. Rengeteg emlék kavargott bennem, s egytől - egyig mind Anneval volt. Az első találkozásunk a suli folyosón, az első alkalom, hogy megvédtem, amikor Demi Lovatót hallgattunk a suli udvaron, a pizsama party, s még rengeteg dolog.

                                                                               LOUIS 

 

 Egyszerűen már nem bírom ki, hogy nézzek utána, hogy mit írnak rólam.

Mindegy, hogy újság, magazin, tweetek vagy cikkek, mindegy, ha rossz  ha jó, elolvasom. Már érdekel, hogy mit gondolnak rólam, eddig eszembe sem jutottak ezek az apró, mégis idióta dolgok, csak éltem a életemet. Most már nincs olyan nap, hogy ne nézzek utána, hogy mit is gondolnak Louis Tomlisonról.

Mindenki olyan furcsán viselkedik velem mostanában. Mint egy beteggel, vagy egy tinivel aki most éli át az  'utálok mindent, ne szóljatok hozzám, utálom magam, megakarok halni' korszakát. Jó, lehet néha tényleg így érzek, s a hangulatom sincs mostanában a toppon, de nincs semmi bajom.

Inkább csak fáradtabb, s szomorú vagyok mostanában, de nem gondolkozom sem öngyilkosságon, sem önmagam bántalmazásában.

Felkeltem az ágyamból, majd a telefonomra pillantva tudakoztam arról, hogy vajon hány óra is lehet.

Dél múlt már perce - Hogy a fenébe tudtam eddig aludni? - kérdeztem magam, mintsem mást.

Az üres szobámból kilépve hangokat hallottam lentről, kiváncsiskodva mentem le, kideríteni vajon kik lehetnek lent. A legkisebb feltűnést is szerettem volna elkerülni, hogy véghez vihessem a tervem.

Még hogy Én vagyok a legkönnyebben átvághatóbb közülük! Pff, majd meglátjuk!

Lassan haladtam lefelé a lépcsőkön, s végül az utolsóra lépve lábujjhegyre állva folytattam az utam, egészen a nappaliig. Az állam leesett, amikor körbe néztem. Tony G. ült a kanapénkon, akivel interjút készítettünk volna. Vagyis, meglett, csak nélkülem.

- M-miért nem szóltatok, hogy már itt van? - kérdeztem csalódottan a négy fiútól.

- Azért, mert csak velük, négyükkel szerettem volna interjút készíteni - állt fel, s mint aki jól végezte a munkáját, letette a kávés csészét majd az ajtó felé igyekezett - ha megengeditek, Én távoznék.

- Persze, viszlát - kísérte ki az interjúst a házból Liam, majd bezárva visszasétált hozzánk.

- Ez...ez nem esett valami jól - s ezzel a mondattal el is indultam ki a nagyvilágba. Pocsék érzés! Ez olyan, mintha a legjobb barátok az egyik napról a másikra bejelentené ' Rád már nincs szükségem, van új legjobb barátom'.  Hátba döftek egy késsel, s még meg is forgatták bennem.

- Louis, várj! - hallottam a kiabálást, valószinűleg Harrytől. Elengedtem a fülem mellett, s beszálltam a kocsimba. Ki kell szellőztetnem a fejem. Gondolkoztam, hová is mehetnék. Beindítva a kocsit, beugrott. Eleanor.

                                                                                                            CASSIE

Egyszerűen nem bírom. Nem bírom ki, hogy ne legyen újra, s újra síró görcsöm. Mégis csak egy olyan lányról van szó, aki hetekig a barátnőm volt, s már - már a legjobb barátnőmnek is nevezhetném.
Nincs olyan óra, hogy ne gondoljak rá, hogy mennyit nevettünk, viccelődtünk, törődtünk egymással.
Szinte legjobb barátnők voltunk, mindössze pár hét alatt. Pár, csodás hét. A telefonom rezegni kezdett, miszerint egy üzenetem érkezett. Kíváncsian megnéztem.

"  Miért nem mentél Te is vele? "